Az élet törvényei

Dadu nevű kutyánk 18 évig volt velünk. Pár hónapos korában került hozzánk. Védett minket + 40 ⁰C fokban és a -20 ⁰C fokos hidegben. Volt háza, de nagyon ritkán ment be. Igazából a fiam volt a gazdája, én „csak” etettem, itattam. Szerencsére itt Budapesten is kertes házba költöztünk. A verandán csináltunk neki helyet. Eleinte sokat volt a kertben, aztán egyre kevesebbet. Egy este az oldalára feküdt, reggelre meghalt.
A fiam eltemette a kert hátsó végében. Akkor azt mondtam neki: „Elég volt. Nekem már nem kell se kutya, se macska, se madár, semmilyen állat.”
A fiam csak hallgatott, nem szólt semmit. Dudu június elején ment el. A verandát kitakarítottuk, s telepakoltuk mindenfélével.Egy júliusi hajnalon éktelen nyávogásra ébredtem. Kitámolyogtam a verandára. Hát ott nyivákolt egy anyamacska a kicsinyével. Ösztönösen vettem elő a műanyagtálat, s öntöttem bele tejet. A kicsi és a nagy macska ittak, aztán elmentek.
Másnap hajnalban megismétlődött a jelenet. Harmadnap „én bolond” már vártam őket. De csak a kismacska jött. Megitattam. Próbáltam megsimogatni, de nem engedte. Viszont el se ment. A férjemet kértem, hozzon macskaeledelt, mert a fiam barátnője hozott, és az nagyon ízlett a macsinak.
Lassan, napról napra kerültünk egyre közelebb egymáshoz. Megsimogattam. De ő előbb megszagolta a kezem, mint ahogy a kutyák szokták. Egészen meglepődtem. Szóval megszagolta a kezem, s utána hagyta, hogy megsimogassam. Néhány nap múlva felkapaszkodott az ölembe.
Naponta kétszer kapott enni, reggel és késő délután. A fiam – bár igyekezett titkolni – nagyon örült. Mikor rákérdeztem, csak ennyit felelt: - Én is szeretem az állatokat. Tőlem kecskét is tarthatnánk, csak legyen állat körülöttem.

Szóval szelídítjük egymást. Én enni adok, simogatom, vakargatom a feje tetejét. Ő eldobja magát, a hasát mutatja, ami az abszolút bizalom jele.
Nagy gondban vagyok. Nem tudok nevet adni a kis lánymacskának. Gondoltam legyen „Hercegnő”, hisz oly kecses hiba nélküli, hogy megérdemelné. De kicsit fellengzősnek találom.
Gondoltam legyen Cicka, ami a cicácska rövidítése. De valahogy nem áll rá a szám. Figyelem minden nap, találok-e valami rá jellemző dolgot, valami csak rá jellemző vonást, hogy az alapján nevezzem el.
Közben persze rácsodálkoztam állat és ember szövetségére. Mert persze nem csak cirógatni akarom a cicát. Előre örülök, mert az egerek megérzik a macska szagát és elmenekülnek. Ezért is engedem a kismacskának (jut eszembe, mi lenne, ha Névtelen lenne a neve?! Vagy ez se jó…) Szóval engedem a cicának, hogy a lakás minden szegletét bejárja többször is. Van ugyan egércsapdánk, de én jobban örülnék, ha messze elkerülnék a házat.
Szóval csodálatos dolog ez a szövetség. Én etetem, itatom, cirógatom, ő meg levadássza a betolakodókat. Közben persze megszeretjük egymást, illetve az állat talán ragaszkodik.
Régen vidéken sok macskánk volt. Kettő-három mindig lábatlankodott a ház körül. El is kerültek az egerek. De ez a múlt. Most ott tartunk, hogy a lánycica testvére is átjár hozzánk enni. Az ő neve megvan: Tesó. Ez könnyű volt. De a mi kiscicánknak még mindig nincs neve.
A férjem gyerekkorában minden macskát kivétel nélkül Cilának hívtak. Ő csak így hívja a cicát. Vagy azt mondja: „Cilko-Milko”. De én úgy érzem ez a kismacska egészen más. Egyébként, akinek volt macskája, pláne, ha több, tudja, hogy minden macska más egyéniség. Másképp kell az egyikkel, másképp kell a másikkal bánni.
Azt gondoltam, megkérlek titeket: mondjátok el, hogyan neveznétek egy érzékeny, szép, kecses kis szürke lánymacskát. Ötleteiteket adjátok le papíron Alinak, ő majd eljuttatja hozzám.
Előre is köszönöm!

Szöllősiné Éva
2018