Művészekről, művészetről – civileknek

Ez a mostani írás – nem tagadom – igencsak személyes hangvételű lesz, és nem is biztos, hogy mindenkinek felkelti az érdeklődését. Ezért előre is elnézést kérek az olvasóktól. Azonban a téma, amelyről szó lesz, úgy gondolom, tanulságokkal szolgál mindannyiunk számára és ezért ajánlom mindannyiunk figyelmébe.
Az eddigi művészetről szóló írásaimban is megpróbáltam közelebb hozni a „művészetet” a hétköznapok emberéhez. Ez az írás viszont nem biztos, hogy pozitív oldalát mutatja a művészeknek, a művészetnek. Nem fogok neveket említeni, így soha nem tudja meg az olvasó, hogy ki a konkrét személy, akiről említést teszek. Elégedjünk meg annyival, hogy egy nagyhírű budapesti művészeti középiskola volt tanulóiról szól a történet, és persze rólam is, hiszen én is ebben a középiskolában töltöttem gimnáziumi éveimet.
Rövidre fogva a szót: a negyvenéves osztálytalálkozó zajlott a hosszúhétvégén egy pest megyei lovastanyán. A történet röviden csak annyi, hogy én nem mentem el a találkozóra, noha a középiskolai évek meghatározóak voltak életemben. Bevallom, nagy tervekkel voltam teli ezekben az években, hiszen minden fiatal meg akarja váltani a világot. De belőlem nem lett művész. És lehetséges, hogy túlságosan is érzékeny vagyok, de döntésemnek az volt az oka, hogy egy korábbi találkozó alkalmával szóvá tették a betegségemet. Tulajdonképpen nem ez az, ami a mi számunkra érdekes. Hanem az a tendencia, irány, ami felé nekünk, pszichiátriai betegeknek célszerű törekednünk. Ez pedig nem más – szerintem – mint a hagyományos értékrend, a konvencionális életvitel. Ebben találunk kapaszkodókat ahhoz, hogy meg tudjunk küzdeni betegségünkkel. Meg kell próbálnunk megtalálni az arany középutat, amikor nem viszünk túlzásba semmit, ugyanakkor nyitottak tudunk maradni a külvilág felé, mert a befelé fordulás szerintem nem segít. El kell fogadtatnunk magunkat a külvilággal. Ezt pedig csak stabil értékrenddel lehet. Ebbe pedig szerintem nem fér bele az, hogy mértéktelenül dohányozzunk, fogyasszunk alkoholt, szívjunk füves cigarettát, hogy a bulizós életvitel miatt sztrókot kapjunk, hogy belehaljunk az alkohol-fogyasztásba, mert a májunk nem bírja a megterhelést.

Gy.Gábor alkotása

Mezsu egy rajzomra azt mondta, hogy szerinte jó lett. Akkor én ezt nem vettem figyelembe tulajdonképpen, és ő nem értette, miért kicsinylem le a saját munkámat. Lehetséges, hogy van tehetségem a rajzoláshoz, de nem tartom magam művésznek. Volt osztálytársaim több klasszissal jobban rajzolnak, mint én. Ugyanakkor fontos számomra az alkotómunka, mert teljesen kikapcsol, szinte terápiás hatással van rám. Ezért is veszek részt Eszter alkotó-csoportjában, ha tehetem. Örömmel tölt el, hogy rajzaimmal díszíthetem a Klubházat.
Legfőbb tanulsága ennek az írásnak szerintem az, hogy összeegyeztessük az egészséges életvitelt és az alkotómunkát. Szerintem ennek nincs akadálya. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert a művészek többnyire nem így gondolják.

Gy. Gábor
2018