Mítosz és valóság III. rész
Az összes művészeti ágra jellemző, hogy a művész kötéltáncot jár a hagyomány és az újítás között egyensúlyozva. Ez a kezdetek homályától fogva így volt, hiszen így mutatja meg az egyéniségét az alkotó.
A XXI. században tapasztalható individualizmus azonban már túllép ezen a jelenségen. Hogy ez, az egész társadalmat átható, tendencia minek a következménye – ennek kiderítése meghaladja a cikk írójának képességeit.Annyi minden esetre tény, hogy már Munkácsy Mihály – széles körben elismert – festőművésznek is volt „menedzsere”, aki tanácsokkal látta el a mestert, hogy milyen témát célszerű választania a nagyobb népszerűség elérése érdekében.
A mai művészek pedig odáig sodródnak e folyamatban, hogy elvetették az értelmes formák ábrázolását, és minden „valamire való” művész igyekszik kidolgozni, és csak a saját maga által feltalált festési technikát alkalmazni. Arról már nem is érdemes beszélni szinte, hogy mit ábrázol a kép.
„Tulajdonságok nélküli művészet.” Ezt a címet adta könyvének korunk egyik jelentős magyar művészettörténésze, mely könyvben jeles kortárs magyar művészek kiállításainak megnyitó-beszédeit gyűjtötte csokorba. És tulajdonképpen „most ugrik a majom a vízbe” a történet során: nem elegendő hogy a képre nézve fogalmunk sincs, hogy mi a mondanivalója a képnek, a kultúra titkos szelencéjéből előbukkan mintegy varázsütésre a művészettörténész. Aki konspirálva a festőművésszel, mindent megmagyaráz, és az átlagember számára érthetetlen fogalmak és összefüggések segítségével öt perc alatt bebizonyítja, hogy a világ egyik legzseniálisabb művészével és alkotásaival van dolgunk. Kétségtelen tény ugyanakkor, hogy nem lenne túl elegáns dolog, ha a művész saját maga kínálná megvételre alkotásait.
Persze a kultúra elsősorban a jómód talaján gyökeredzik. Ezért ilyen szituációval elsősorban a fővárosban vagy nagyobb vidéki városokban van módunk találkozni. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy két-három kortárs művész összefog, és csinálnak egy happening-et, (egyszerű fordításban: esemény, történés), ahol mindenféle hajmeresztő cselekmények egymásutánjával fejezik
ki önmagukat. Budapesten egy ilyen happeningnek kb. 50-100 fős értő közönsége van. Budapest népessége kb. 2,5 millió fő (csecsemőkkel együtt).
És akkor még nem beszéltünk a különböző díjakról, melyek mögött különböző művészcsoportok húzódnak meg szerényen.
Miután ilyen csúnyán lehordtuk a kortárs művészetet, amelyből – szerintem – hiányzik az egyszerű szépség és emberség, minden olvasómnak azt javaslom, próbáljon meg maga utánajárni a dolgoknak! Tudom, nem egyszerű, de érdemes.
Társadalmi valóság és képzőművészet
Ebben a kis írásban arról lesz szó, hogy milyen társadalmi környezetben születnek a műalkotások, mind az alkotók, mind a közönség szempontjából nézve. Azért szerepel a címben képzőművészet, mert ezt a területet ismerem jobban, ebben született némi tapasztalatom.
Az átlagember (természetesen ez csak elméleti konstrukció, inkább beszélhetünk a hétköznapok emberéről) többnyire – ha kapcsolatba kerül a távolságtartással kezeli a művészt. Csodálattal, mert számára felfoghatatlan módon hozza létre a művész alkotásait. Mániákusan ragaszkodik hóbortos álomvilágához, mely az átlagember számára ismeretlen, telve van rejtélyekkel és titkokkal. Jobb esetben habókos, kissé ütődött figurának tartja a művészt, aki valójában nemegyszer deviáns életmódot folytat, iszik, dohányzik, talán még kábítószer-fogyasztás is szerepel a repertoárban. Kissé elhanyagolja magát és közvetlen környezetét, nem foglalkozik „földi” dolgokkal. E deviancia az alapja távolságtartásnak.
A művész szóhasználatában is megmutatkozik „különlegessége”, ez pedig eleve gátja az igazi kommunikációnak.
Az átlagember viszont az (már aki áldoz rá), aki „eltartja” a művészt: belőle lesz a vásárló. De még ahhoz, hogy vásároljon az illető, minimum a felső középosztályba kell tartoznia. Hogy ez a tranzakció bekövetkezzen, ezen manapság már egész intézményhálózat „dolgozik”. Kialakult egyfajta háttéripar: művészettörténészek, galéria-tulajdonosok, múzeumok, az erre a területre specializálódott média: folyóiratok, nemzetközi hírű kereskedőházak, internetes portálok, és persze a különböző blogok, ahol a művészek és a kritikusok egyaránt megnyilatkoznak. Persze ez a világ azonban csak a „jéghegy csúcsa”. Azok a művészek, akik nem „felkapottak”, ők kénytelenek beérni
kisebb „falatokkal”, például könyvillusztrálással, reklámgrafikai munkával. Mivel a tényleges eladások száma viszonylag kevés, a háttéripar kiötlötte a „doktori fokozatot” – evvel a művészképzés is bekapcsolódott az „üzletbe” – napjainkban már csak az oktathat felsőfokon „művészetet”, aki ilyen doktori fokozattal (képesítéssel) rendelkezik. Így juthat viszonylag biztos jövedelemhez a művész, ami a létfenntartáshoz elegendő. Fontos „mérőszáma” a művésznek, hogy hány önálló kiállítása volt, és hogy ezek milyen rangú kiállítóhelyeken voltak. A teljes képhez hozzátartoznak a különböző „díjak”, melyeket részben különböző művészcsoportok ítélnek oda, másrészt a háttéripar nagy tekintélyű szereplői.
Mindezt pedig tetézhetjük azzal, hogy a művészek – hasonlóan a média celebjeihez – gladiátorként küzdenek meg egymással az előbb vázolt porondon. Lehetséges, hogy egy kissé idegenül hat ez a kép a művészetről, de ne feledjük, a művészet is a XXI. században él, nem csak mi.
Gy. Gábor
2018
Annak, hogy ezt a blogot vezetjük az eddig megjelent Félsziget újságok cikkeiből, az az oka, hogy szeretnénk megismertetni magunkat és mindennapi életünket leendő olvasóinkkal. Megmutatni, hogy mi is olyan emberek vagyunk mint mások, akik nem szenvednek mentálhigiénés problémáktól.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése