Művészetbarátoknak – röviden!

Mítosz és valóság III. rész

Az összes művészeti ágra jellemző, hogy a művész kötéltáncot jár a hagyomány és az újítás között egyensúlyozva. Ez a kezdetek homályától fogva így volt, hiszen így mutatja meg az egyéniségét az alkotó.
A XXI. században tapasztalható individualizmus azonban már túllép ezen a jelenségen. Hogy ez, az egész társadalmat átható, tendencia minek a következménye – ennek kiderítése meghaladja a cikk írójának képességeit.Annyi minden esetre tény, hogy már Munkácsy Mihály – széles körben elismert – festőművésznek is volt „menedzsere”, aki tanácsokkal látta el a mestert, hogy milyen témát célszerű választania a nagyobb népszerűség elérése érdekében.
A mai művészek pedig odáig sodródnak e folyamatban, hogy elvetették az értelmes formák ábrázolását, és minden „valamire való” művész igyekszik kidolgozni, és csak a saját maga által feltalált festési technikát alkalmazni. Arról már nem is érdemes beszélni szinte, hogy mit ábrázol a kép.

„Tulajdonságok nélküli művészet.” Ezt a címet adta könyvének korunk egyik jelentős magyar művészettörténésze, mely könyvben jeles kortárs magyar művészek kiállításainak megnyitó-beszédeit gyűjtötte csokorba. És tulajdonképpen „most ugrik a majom a vízbe” a történet során: nem elegendő hogy a képre nézve fogalmunk sincs, hogy mi a mondanivalója a képnek, a kultúra titkos szelencéjéből előbukkan mintegy varázsütésre a művészettörténész. Aki konspirálva a festőművésszel, mindent megmagyaráz, és az átlagember számára érthetetlen fogalmak és összefüggések segítségével öt perc alatt bebizonyítja, hogy a világ egyik legzseniálisabb művészével és alkotásaival van dolgunk. Kétségtelen tény ugyanakkor, hogy nem lenne túl elegáns dolog, ha a művész saját maga kínálná megvételre alkotásait.
Persze a kultúra elsősorban a jómód talaján gyökeredzik. Ezért ilyen szituációval elsősorban a fővárosban vagy nagyobb vidéki városokban van módunk találkozni. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy két-három kortárs művész összefog, és csinálnak egy happening-et, (egyszerű fordításban: esemény, történés), ahol mindenféle hajmeresztő cselekmények egymásutánjával fejezik
ki önmagukat. Budapesten egy ilyen happeningnek kb. 50-100 fős értő közönsége van. Budapest népessége kb. 2,5 millió fő (csecsemőkkel együtt).
És akkor még nem beszéltünk a különböző díjakról, melyek mögött különböző művészcsoportok húzódnak meg szerényen.
Miután ilyen csúnyán lehordtuk a kortárs művészetet, amelyből – szerintem – hiányzik az egyszerű szépség és emberség, minden olvasómnak azt javaslom, próbáljon meg maga utánajárni a dolgoknak! Tudom, nem egyszerű, de érdemes.


Társadalmi valóság és képzőművészet

Ebben a kis írásban arról lesz szó, hogy milyen társadalmi környezetben születnek a műalkotások, mind az alkotók, mind a közönség szempontjából nézve. Azért szerepel a címben képzőművészet, mert ezt a területet ismerem jobban, ebben született némi tapasztalatom.
Az átlagember (természetesen ez csak elméleti konstrukció, inkább beszélhetünk a hétköznapok emberéről) többnyire – ha kapcsolatba kerül a távolságtartással kezeli a művészt. Csodálattal, mert számára felfoghatatlan módon hozza létre a művész alkotásait. Mániákusan ragaszkodik hóbortos álomvilágához, mely az átlagember számára ismeretlen, telve van rejtélyekkel és titkokkal. Jobb esetben habókos, kissé ütődött figurának tartja a művészt, aki valójában nemegyszer deviáns életmódot folytat, iszik, dohányzik, talán még kábítószer-fogyasztás is szerepel a repertoárban. Kissé elhanyagolja magát és közvetlen környezetét, nem foglalkozik „földi” dolgokkal. E deviancia az alapja távolságtartásnak.
A művész szóhasználatában is megmutatkozik „különlegessége”, ez pedig eleve gátja az igazi kommunikációnak.
Az átlagember viszont az (már aki áldoz rá), aki „eltartja” a művészt: belőle lesz a vásárló. De még ahhoz, hogy vásároljon az illető, minimum a felső középosztályba kell tartoznia. Hogy ez a tranzakció bekövetkezzen, ezen manapság már egész intézményhálózat „dolgozik”. Kialakult egyfajta háttéripar: művészettörténészek, galéria-tulajdonosok, múzeumok, az erre a területre specializálódott média: folyóiratok, nemzetközi hírű kereskedőházak, internetes portálok, és persze a különböző blogok, ahol a művészek és a kritikusok egyaránt megnyilatkoznak. Persze ez a világ azonban csak a „jéghegy csúcsa”. Azok a művészek, akik nem „felkapottak”, ők kénytelenek beérni
kisebb „falatokkal”, például könyvillusztrálással, reklámgrafikai munkával. Mivel a tényleges eladások száma viszonylag kevés, a háttéripar kiötlötte a „doktori fokozatot” – evvel a művészképzés is bekapcsolódott az „üzletbe” – napjainkban már csak az oktathat felsőfokon „művészetet”, aki ilyen doktori fokozattal (képesítéssel) rendelkezik. Így juthat viszonylag biztos jövedelemhez a művész, ami a létfenntartáshoz elegendő. Fontos „mérőszáma” a művésznek, hogy hány önálló kiállítása volt, és hogy ezek milyen rangú kiállítóhelyeken voltak. A teljes képhez hozzátartoznak a különböző „díjak”, melyeket részben különböző művészcsoportok ítélnek oda, másrészt a háttéripar nagy tekintélyű szereplői.
Mindezt pedig tetézhetjük azzal, hogy a művészek – hasonlóan a média celebjeihez – gladiátorként küzdenek meg egymással az előbb vázolt porondon. Lehetséges, hogy egy kissé idegenül hat ez a kép a művészetről, de ne feledjük, a művészet is a XXI. században él, nem csak mi.

Gy. Gábor
2018

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése