Anna: Minden nap járok ide, alig várom, hogy jöhessek, hogy dél legyen. Itt hasonló problémákkal küzdőkkel vagyok körülvéve, egyenrangú partnernek tekintenek, nem néznek „ufónak”.
Kata: Mikor kezdtél ide járni?
Anna: 2011-ben, talán.
Kata: Hol hallottál a klubházról?
Anna: Először a pszichiátriai gondozóban ajánlgatták, de én egy ismerősömet kerestem és mondták, hogy ő a klubba jár, itt bármikor megtalálom. Meg is találtam és ő mondta, hogy jöjjek be néha. Végül bejöttem 10 percre, aztán fél órára, aztán végül itt ragadtam.
Kata: Miért kezdtél el a klubházba rendszeresen járni?
Anna: Azért mert láttam, hogy hasonló problémákkal küzdő emberek járnak ide és itt nyugodtan beszélhetek a gondjaimról, amik rosszul esnek nekem, vagy nehézséget, problémát okoznak. Barátokra találtam itt.
Kata: Mire használod a klubot elsősorban?
Anna: Sokat beszélgetek, legtöbbször.
Kata: Mesélnél nekem az itteni foglalkozásokról, esetleg a klubház dolgozóival való kapcsolatodról?
Anna: Nagyon szeretem a kézműves foglalkozásokat, azokon mindig részt veszek. A szociális munkásokkal jó a kapcsolatom, egyikkel sincs semmi gondom, mindegyikük nagyon jó fej.
Kata: Mint említetted itt mindig megértő közegre találsz. Azt kifejtenéd bővebben, hogy mit jelent számodra, hogy nem tekintenek úgy rád, mint ufóra?
partnernek tekintenek. Meg hát ők is elmondják a gondjaikat, én is meghallgatom őket, egymásnak néha tanácsot adunk, vagy csak megbeszéljük az élményeinket. Azokat a nem jó élményeket. Az jó, hogy el tudom mondani, mert otthon kevésbé tudom, az utcánkban megismert embereknek meg egyáltalán nem. A házban, ahol élek nem mondhatom el, mert előítélettel vannak.
Kata: Mióta itt vagy miben érzel változást magadon?
Anna: Sokkal nyitottabb lettem és nem szorongok, vagyis csak nagyon ritkán és minimálisan. Elmúlt a depresszió és a skizofréniával is tünetmentes vagyok, de ez köszönhető a gyógyszereknek is. Meg az, ha valami gondom, bajom van akkor a Mezsuhoz fordulok, (a klubház pszichológusa) ha szorongok a gondom miatt és ő ezt olyan szépen eloszlatja. Megbeszéljük és megnyugtat. Rávezet a helyes útra, hogy hol van a megoldás. És ha már tudom, hol van a megoldás, akkor megnyugszom és meg tudom oldani a gondjaimat.
Kata: Van valamilyen célod azzal, hogy ide jársz a klubba?
Anna: Nincsen, egyszerűen csak jól érzem magam.
Kata: Van valami, amiben segített még neked a klubba járás, a szorongások kezelésén túl?
Anna: Az emberekkel való kapcsolataimban is segített. Tudok velük úgy kommunikálni, hogy ne látszódjék az, hogy én beteg vagyok. Meg nem érzem azt, hogy látják rajtam, hogy én beteg vagyok. Régen azt hittem, hogy látszik rajtam, hogy én más vagyok, mint ők.
Kata: Mondhatjuk, hogy nőtt az önbizalmad?
Anna: Igen, pontosan. Pontosan ez az, nagyon nagymértékben nőtt.
Kata: Szembesültél valaha, mint említetted, valamilyen előítélettel? Ha igen, tudnál mondani nekem erre egy példát?
Anna: Igen. Egyszer eltört a kezem. Kórházba kerültem, a János Kórházba (Szent János Kórház), és megoperáltak. Már fel voltam ébredve az ágyamban, de még nem tudtam felkelni és akkor átadott a délutános nővér az éjszakás ápolónak és akkor mindenkiről mondott valamit. Rám csak úgy legyintett, hogy „az zavart”. Akkor odakiabáltam, hogy egyáltalán nem vagyok „zavart”. Volt még egy eset, mikor lipidológushoz kerültem kérdezte, hogy milyen betegségeim vannak. Mondtam a paranoid skizofréniát. Úgy megijedt, látszott rajta és ezután olyan szűkszavú volt, meg minden. Több alkalommal mentem, de nem szólt hozzám, csak megírta a papírt, elbocsájtott és kész. Egyszer közöltem vele, hogy nem vagyok zavart. Kérdezte milyen gyakran járok pszichiáterhez, mondtam, hogy kéthetente, ezután sokkal beszédesebb és kedvesebb lett.
Kata: Az itteni közösségről tudnál kicsit bővebben beszélni? A többiekkel való kapcsolatodról, a klubtagokról?
Anna: Szerintem jó a kapcsolatom velük, sikerült beilleszkednem. Úgy érzem, hogy sokan szeretnek velem barátkozni. Én olyan vagyok, hogy nem csak magamról beszélek, hanem kíváncsi vagyok a másiknak a problémájára is és meghallgatom őket. Például a Misi is mondta (klubtag) az egyik csoportunkban hogy „az Annával szeretek beszélgetni, mert mindig végighallgat”.
Kata: Milyen foglalkozásokon szeretsz itt részt venni?
Anna: Néha szoktam ping-pongozni. Szeretem az Eszter (a klubház egyik önkéntese) csoportját, az egy rajzoló csoport és szeretem a Román Zsuzsi (Román Zsuzsa, intézményvezető) csoportját, az szintén egy rajzoló csoport, adnak egy témát arról rajzolunk és azt megbeszéljük, vagy közös rajzot csinálunk. Nagyon szeretek rajzolni.
Kata: Miben segítettek neked ezek a foglalkozások?
Anna: Az önkifejezésben. Például eleinte nem mertem beszélni arról, hogy gyógyszerfüggő voltam, most már simán bármikor beszélek róla. Amit a nagyvilágban nem mondhatok el, itt elmondhatom, és minél többet beszélek róla, annál jobban megszabadulok tőle. Tizenegy éve hagytam abba a gyógyszerezést, azelőtt marokszám kapkodtam be. Utána öt évig sóvárogtam, de mindig leküzdöttem. Ha rámjött a sóvárgás, akkor elkezdtem mosogatni vagy porszívózni, a végére a sóvárgás elmúlt. Körülbelül öt éve vettem észre vagy hat, hogy már nem sóvárgok utána, de hogy mikor múlt el azt nem tudom pontosan, csak úgy elillant. Most már ott lehet az üveg gyógyszer az asztalomon és nem úgy tekintek rá, hogy de jó lenne egyet bevenni, hanem ha eljön az ideje, akkor beveszem.
Kata: Azon túl, hogy több lett az önbizalmad, a kinti életedben még mi változott meg, mióta a klubházba jársz?
Anna: A családommal való kapcsolatom. Nem volt jó a kapcsolatom a fiammal meg a lányommal. Most már rendeződött, nagyon jó kapcsolatban vagyunk. Örülnek, hogy így megváltoztam és úgy tekintenek rám, hogy meg is gyógyultam, bár közöltem velük, hogy ez csak tünetmentesség, de ha betartom az előírásokat és járok a klubba, akkor valószínű, hogy sokáig tünetmentes maradok, lehet, hogy örökké.
Az interjút Selymes Kata önkéntes készítette, egy iskolai feladat keretei között.
Félsziget Klubház,
2018. szeptember 10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése