Bent feküdtem legnagyobb kórházunk pszichiátriai osztályán. Itt derült ki, hogy túl magas a cukrom.
Néhány nap múlva átküldtek a belosztályra, hogy beállítsák. Eddig nem is volt probléma, de a velem átküldött gyógyszerek egyike egyszer csak elfogyott. Eggyel több vagy kevesebb: nem probléma – gondolhatták –, különben sem írhatták ki a belosztályon, mert ezt csak pszichiáter írhatja fel. Én már teljesen bepörögtem, azt sem tudtam, hol vagyok.
Az volt a szerencsém, hogy Erzsi mama, a nevelőanyám pont időben jött be hozzám látogatóba. Egyből látta, hogy valami nincs rendben. A két kezemben volt egy-egy kefir és én csak azt hajtogattam: kefir-kefir.
Amikor kiderült, hogy melyik gyógyszerem fogyott el, Erzsi mama már tudta: ebből nagy baj lehet. Itt kezdődött a Kanossza-járás.
Mint már mondtam, ezt a gyógyszert csak pszichiáter írhatja fel. A pszichiátrián nem adhattak receptet, mert másik osztályon fekszem. A gondozó nem írhatta ki, hisz kórházban fekszem. Ezzel be is zárult a kör. Honnan, honnan nem, mégis sikerült szerezni. Én csak arra emlékszem, amikor az orvos be akarta adni. Erzsi azt mondta neki, hogy adja neki, mert mástól ebben az állapotban nem fogom elfogadni. Ez így is lett.
Én már csak arra emlékszem, hogy amikor újra magamhoz tértem, már megint a pszichiátrián feküdtem, hogy hogyan kerültem oda és hány napig voltam „kómában”, arról fogalmam sem volt. Több mint valószínű, hogy talán az életemet köszönhetem Erzsikének. Ki tudja, milyen hülyeséget csináltam volna nélküle. Arra konkrétan emlékszem, hogy mielőtt teljesen bezsongtam, azon gondolkoztam, melyik a legdrágább autó a parkolóban, és mi lenne, ha ráugranék a tetejére. Szerencsére erre nem került sor.
Megint a pszichiátriai osztály, egy hónapja feküdtem bent. Teljesen kivizsgáltak. Volt CT és társai. Ekkor kezdtek el nem csak mániával, hanem skizofréniával is kezelni. Egyik nap beültettek egy betegszállítóba, lévén többen is voltak benne, arra gondoltam, hogy egy újabb vizsgálatra visznek. De nem így történt.
Egy hosszabb, girbe-gurba úton vittek. Én nem láttam ki az autóból. Egyszerre egy teljesen ismeretlen helyre kerültem. Lévén a kórházat, melynek 81-től vagyok hosszabb-rövidebb ideje látogatója, az ott töltött 7-8 alkalomnak köszönhetően, de lehet, hogy több is, úgy ismerem majdnem, mint a tenyeremet.
Ez idő tájt volt az, hogy Észak-Korea, ugyanúgy mint Líbia leadta a „675.” fenyegetését az USA ellen, hogy megindítja rakétáit. Én meg voltam teljesen győződve arról, hogy elkezdődött a III. világháború. De szerencsére mégsem. Állapotom olyan súlyos volt, hogy korlátozott gyámság alá kellett, hogy vegyenek, nehogy valami marhaságot kövessek el. Természetesen a gyámom Erzsi mama lett.
Az átköltözéssel csak egy probléma volt: Erzsikét nem értesítettek róla, pedig a telefonszáma le volt adva, így hiába keresett régi helyemen, csak ott tudta meg, hogy átvittek egy másik helyre. Amikor megtalált, nagy örömmel fogadtam. Az új hely sokkal jobb volt a megszokottnál. Itt is meglett hamar az új társaságom. Lehetett pingpongozni, és ami a legjobb volt az egészben, hogy itt is gyönyörű kert volt, valamint egy jól felszerelt könyvtár, amit teljesen kihasználtam.
A könyvtárból, amikor nyitva volt – és érdekes, hogy csak én használtam ki – alkalmanként 2-3 könyvet vettem ki. Mindegyikből elolvastam 20-30 oldalt, majd egy jegyzetfüzetbe, ami a mai napig is megvan, kiírtam az író nevét és a könyv címét. Egy párat azóta meg is szereztem, és nagy örömmel ki is olvastam.
A normál átlagember nem szeret kórházba lenni, én mint mániás mindig feltalálom magam és minden szituációból a legjobbat hozom ki. Ezen az új helyen is ez történt, annak ellenére, hogy 5-6 hónapot töltöttem itt. Bár már az orvosok lemondtak rólam, apámék kitartottak mellettem és nekik volt igazuk.
Néha a rossz is lehet jó, avagy a szerencsétlenségben is lehet szerencse. Megszokott kórházam pszichiátriai osztályán kiütött egy járvány, így hiába volt beutalom, nem tudtam befeküdni. Így kerülhettem be egy másik kerületi kórházba. 1-2 nap a zárt osztályon, majd utána akár ki is mehettem volna a városba vagy a kertbe cigizni. Hogy nem így lett, annak több oka van. Nem ismertem a helyet, nem volt cigim, így maradtam egyhelyben.
Nem unatkoztam, mert itt is voltak foglalkozások, ha jól tudom, mindegyiken részt vettem. Az egészben az volt a legjobb, hogy itt teljesen új gyógyszereket is felírtak, és egy injekciót, amit azóta is kéthetente kapok. Ez egy kicsit megköti az időbeni mozgásomat, de megéri.
A kezelőorvosomnak és az új kiírt gyógyszereimnek köszönhetően már évek óta tünetmentes vagyok. Ez nem újdonság, mert a klubban többen is így vannak vele. Szerencsére többen vagyunk, mint azok, akik önhibájukból is rendszeresen visszaesnek, többnyire azért, mert nem szedik a gyógyszert, vagy túlhajtják magukat. Nem szabad, hogy a gyógyszer „elguruljon”!
Ali
2019
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése