Interjú Alberttel

- Légy szíves elsőnek mesélj arról, hogy milyen itt általában a Félsziget Klubházban?
Én szeretek idejárni a Félsziget Klubházba, mert nagyon jó csoportfoglalkozások vannak és vannak olyan emberek, akikkel szeretek elbeszélgetni is, úgyhogy, amikor nincs csoportfoglalkozás, akkor sem unatkozom, és majdnem minden foglalkozáson részt veszek. Főleg a beszélgetős csoportokat szeretem, de szeretem a rajzos meg az egyéb ilyen csoportokat is. Most Román Zsuzsinak (Román Zsuzsa, a Félsziget Klubház intézményvezetője) az alkotó csoportjából jöttem éppen. Itt is megbeszéljük, ki hogyan érzi magát, mi történt vele mostanában. Most zenére festettünk. Mikor befejezzük a művet, megbeszéljük, először a csoport, hogy mit lát abban a képben, amit az egyén készített, utána meg elmeséli az illető, hogy ő mire gondolt, amikor készült a kép. Most egy ilyen meditációs zene szólt, arra kellett festeni. Persze nem egyformán jól rajzolunk, meg festünk, én például nem tudok egyáltalán alakot festeni meg rajzolni, ezért én ilyen nonfiguratív képet csináltam.
- Következő kérdésem egyrészt, hogy miért kezdtél el ide járni, másrészt, hogy hol hallottál először a helyről?
A kezelő orvosnőm már régebben ajánlotta, hogy jöjjek el ide, mert én 20 éven keresztül nem mentem el otthonról, csak havonta egyszer gyógyszert felíratni, meg beszélgetni vele a kórházban. Én eleinte ódzkodtam attól, hogy eljöjjek ide. Az egyik akadály nekem az volt, hogy ide el kellett, hogy jussak, a másik ok az volt, hogy attól féltem, hogy itt semmi más nem lesz, csak ülünk, és mint a váróban maximum elbeszélgetünk, meg állandóan arról lesz szó, hogy kinek mi baja van. Kellemeset csalódtam, mert amikor idejöttem legelőször, az úgy történt, hogy akkor már gyalog egyedül közlekedtem és észrevettem itt a klubházat, bejöttem, és óriási nyüzsgés volt. Én világ életemben szerettem a nyüzsgést. Mind a három számítógép mellett ültek emberek és számítógépeztek (a klubház számítógépparkjánál). A többiek beszélgettek az előtérben és a klubtérben. Amikor bejöttem az egyik betegtársunk kérdezte, hogy kérek-e kávét és én nagy kávés vagyok, ezért természetesen elfogadtam, és ezek után valahogy itt ragadtam. Annyira jól sikerült ez az itt ragadás, hogy két hónap után körülbelül felkértek, hogy mi lenne, ha a klub újságot vezetném, illetve kézbe venném (a klubházban minden évszakban szerkesztenek saját újságot, a klubtagok írásaival). Ez annyira megtetszett nekem, hogy elkezdtem számítógéppel is foglalkozni és az újsággal is. Körülbelül egy évig tanultam itt a számítógépezést a többiektől, meg az önkéntes segítőktől, amikor megtanultam az alap dolgokat. Akkor vettem magamnak egy laptopot és otthon írtam a cikkeket. Sokat fotózok is, az újságban megjelenő fotók nagy részét én készítem. Úgy öt vagy hat éve, hogy itt voltam, amikor azt gondoltuk, hogy csinálunk egy blogot is (http://amifelszigetunk.blogspot.com/), hogy még jobban megismertessük magunkat a külvilággal, hogy nekünk is ugyanolyan problémáink vannak, mint egy egészséges embernek. Mi se vagyunk különbözőek egy egészséges embertől, pedig mindenki ilyen csodabogaraknak hisz minket, akiket jobb kerülni, mert félnek is egy kicsit tőlünk. A tájékoztatás nincs megfelelően elintézve, sem az újságokban, sem a filmekben, se a tévében, se semmilyen fórumon. Ezért a pszichiátriai betegektől félnek, meg ha valamilyen gyilkosság történik és az illetőnek valamilyen kis köze van a mentálhigiéniás problémákhoz, mondjuk skizofrén vagy ilyesmi, akkor egyből azt hangsúlyozzák ki, hogy ő ezt ezért csinálta. Az emberek nem tudják, hogy például milyen problémái vannak egy skizofrénnek, vagy milyen problémái vannak egy depressziósnak. Én egy statisztikai adatban hallottam, hogy minden negyedik ember mentálhigiénés problémától szenved, csak nagyon sokan vannak, akit nem kezelnek, mert nem megy el orvoshoz a problémájával, talán mert nem is tud róla, hogy ez valójában micsoda.
- Vagy fél az előítéletektől?

MeZsu írása Aliról

Ali

Őfelsége Erzsébet királynő áll vele szemben. Ali kvízkérdéseket tesz fel neki. Felajánlja, hogy ha jól válaszolja meg a kérdéseket, egy bélyeg a jutalma. Olyan, amilyen még a királynő gyűjteményében sincs.

Bár odakinn fényes nappal van, a budai lakásban teljes a sötétség. Ali akkor jön rá, hogy a királynős jelenet csak a fejében zajlott és nem a valóságban, amikor meglátja a szobában a mentősöket. Körülállják és várnak. Apja azt kéri a tőlük, hogy ne fogják le, inkább beszéljenek vele nyugodtan, akkor hagyja magát megszúrni. Ali nem tiltakozik. Amikor indulnak a kórháza, a kertben derűsen ráköszön a bámészkodó szomszédra. Még arra is emlékszik, hogy a mentőben egy nagydarab ápoló és az apja állnak mellette.
Aztán snitt.

Másnap, harmadnap vagy egy hét múlva – ezt nehéz lenne eldönteni –, amikor újra eszméleténél van, a szemüvegét keresi. Lekötözött kezét kiszabadítja, a kötelet odaviszi az ápolókhoz és elneveti magát. Nem sérelmezi, hogy a pszichiátriára szállították, hogy sajog a csuklója, hogy eltűnt a szemüvege, inkább kimegy a folyosóra és kér egy cigit. Azt mondja, valószínűleg nem okozna nagy kárt senkiben, de mérget nem venne rá, ezért nem bánja, ha megkötözik. Egyszer a kórházban egy birkózó srácnak megmutatott néhány „fogást”, amivel hatástalanítani lehet, ha kezelhetetlenné válik valaki, például ő. Mivel küzdősportokkal is foglalkozott fiatal korában, értett hozzá.  A testcselekre persze nem volt szükség, Ali nem bántott soha senkit. Legerőszakosabb cselekedete az volt, amikor egyszer otthon hangokat hallott, és meg volt róla győződve, hogy betörők vannak a másik szobában. Berúgta a zárt ajtót, még az ágyneműtartót is felnyitotta, hogy megbizonyosodjon arról, hogy senki nincs ott. Amikor szülei hazaértek, elképedve nézték a széttört ajtót. Ali azt füllentette, hogy elcsúszott, így történt a „baleset”. Nagyjából mindenki tudta, hogy ez lehetetlen, mégsem firtatták.