MeZsu írása Aliról

Ali

Őfelsége Erzsébet királynő áll vele szemben. Ali kvízkérdéseket tesz fel neki. Felajánlja, hogy ha jól válaszolja meg a kérdéseket, egy bélyeg a jutalma. Olyan, amilyen még a királynő gyűjteményében sincs.

Bár odakinn fényes nappal van, a budai lakásban teljes a sötétség. Ali akkor jön rá, hogy a királynős jelenet csak a fejében zajlott és nem a valóságban, amikor meglátja a szobában a mentősöket. Körülállják és várnak. Apja azt kéri a tőlük, hogy ne fogják le, inkább beszéljenek vele nyugodtan, akkor hagyja magát megszúrni. Ali nem tiltakozik. Amikor indulnak a kórháza, a kertben derűsen ráköszön a bámészkodó szomszédra. Még arra is emlékszik, hogy a mentőben egy nagydarab ápoló és az apja állnak mellette.
Aztán snitt.

Másnap, harmadnap vagy egy hét múlva – ezt nehéz lenne eldönteni –, amikor újra eszméleténél van, a szemüvegét keresi. Lekötözött kezét kiszabadítja, a kötelet odaviszi az ápolókhoz és elneveti magát. Nem sérelmezi, hogy a pszichiátriára szállították, hogy sajog a csuklója, hogy eltűnt a szemüvege, inkább kimegy a folyosóra és kér egy cigit. Azt mondja, valószínűleg nem okozna nagy kárt senkiben, de mérget nem venne rá, ezért nem bánja, ha megkötözik. Egyszer a kórházban egy birkózó srácnak megmutatott néhány „fogást”, amivel hatástalanítani lehet, ha kezelhetetlenné válik valaki, például ő. Mivel küzdősportokkal is foglalkozott fiatal korában, értett hozzá.  A testcselekre persze nem volt szükség, Ali nem bántott soha senkit. Legerőszakosabb cselekedete az volt, amikor egyszer otthon hangokat hallott, és meg volt róla győződve, hogy betörők vannak a másik szobában. Berúgta a zárt ajtót, még az ágyneműtartót is felnyitotta, hogy megbizonyosodjon arról, hogy senki nincs ott. Amikor szülei hazaértek, elképedve nézték a széttört ajtót. Ali azt füllentette, hogy elcsúszott, így történt a „baleset”. Nagyjából mindenki tudta, hogy ez lehetetlen, mégsem firtatták.

Ali pszichiátriai osztályos tartózkodásai rendszeresek, ha nem is túl sűrűk. Mivel mániás időszakai nagyon hirtelen jönnek és szinte megjósolhatatlanul, nehéz megmondani, hogy ez már az az állapot-e, amikor segítségre van szüksége, vagy pusztán csak jókedvű és adakozó. Három éve, egy tavaszi napon azzal indult a pörgése, hogy kipakolt a klub asztalára körülbelül harminc apró tárgyat: cukorkát, zacskós levest, rágót, aprópénzt, müzliszeletet, Kinder-tojást és ehhez hasonlókat, majd nagyvonalúan felajánlotta a többieknek. Emelkedett hangulatának ezen kívül úgy adott nyomatékot, hogy ultizás közben féktelenül hahotázott, majd a klub zárása után nem ment haza, jókedvében inkább elkóborolt. Otthonról kétségbeesve hívtak minket a rokonai, nem tudjuk-e hol van. Új szemüvegére félretett pénzét az utolsó fillérig elköltötte, de fogalma sem volt, hogy mire. Szerencsére még aznap hazatalált, jóllehet, a kórházi kezelést akkor már nem lehetett elkerülni.

Osztályos tartózkodása hosszú hónapokig tartott, és az is benne volt a pakliban, hogy többé nem engedik haza. Annak, aki nem ismeri egy mániás ember bizarr megéléseit, talán furcsa ezt hallani, de Ali olyan jól érezte magát a kórházban, hogy haza sem akart menni. Tettre készen és lendületesen járkált ki a kórteremből, majd be a kórterembe (máshova nemigen engedték), és ezt hajtogatta: „Nagyon jó itt nekem, maradok, amíg lehet!”. Egyáltalán nem volt belátása a betegségére, csak azt sajnálta, hogy a cigarettafogyasztását korlátozzák, és nincs elég történelmi tárgyú könyv a polcokon. Egyszerre volt megmosolyogtató és ijesztő a csontra lesoványodott Ali, aki kisgatyában, pólóban lebzselt naphosszat, inadekvát módon kacarászott, és megállás nélkül bagózott. Látogatásunknak örült, de gyanítom, leginkább azért, mert vittünk neki cigit. Együtt nevettünk vele a dohányzóban, (mit tehettünk volna?), de a hazafelé tartó úton lebiggyesztett szájjal, komor arccal meredtünk magunk elé a kollégámmal. Sem mi, sem az orvosok nem bíztak abban, hogy a gyógyszeres kezelés mellett is hónapokig mániás Ali belátható időn belül újra visszatér közénk. A klubtagok kérdezgették, „Hogy van Ali?”, mi pedig kitérő válaszokat adtunk, vagy azt füllentettük, hogy „jobban”. Krónikus pszichiátriai betegeknek Ali hirtelen állapotrosszabbodása fenyegető lett volna, nem csak azért, mert saját sorsukat, jövőjüket láthatják benne, de azért is, mert Ali mindig az egyik legjobb intellektusú, legmagasabb betegség-belátású, legalkalmazkodóbb kliensünk volt. A rossz prognózis ellenére azonban Ali ősszel kijött a kórházból, pedig az orvosok is lemondtak róla. Szülei korlátozó gondnokság alá vonták a kórházi időszak alatt, hogy ne csináljon valami marhaságot, de amikor kiengedték, az apja azonnal megszüntette a gyámságot, hiába intették tőle egyesek. Ali hálás az apjának, amiért bízott benne, és azt mondta a huhogóknak, hogy: „Soha életében nem csinált semmi rosszat, eztán sem fog.”
Volt ám ováció, amikor először bejött a klubba! Eleinte csak néhány órát, aztán fokozatosan egyre több időt töltött benn, majd végül egész nyitva tartási időre ott maradt. Lassan visszaszedte magára a kilókat és a feladatokat is. Kórházi tartózkodása nemcsak rossz emlék maradt, de egy cikk is lett belőle a klubújságban. Megírta „betegsége történetét”.

Ali sztorija 1979-ben kezdődik.  Tizenkilenc évesen, a seregben kezdett el először furcsán „pörgősen” viselkedni. Hivatásos katona szeretett volna lenni, de már az első időszak megterheléseit is csak úgy tudta elviselni, hogy állandóan kihágásokat követett el, így aztán sosem mehetett haza eltávozásra. Egyszer átküldték egy paksamétával az orvoshoz. Azt hitte, csak futárnak kérték fel, de onnan már nem engedték vissza… Különféle teszteket vettek fel vele. Ezen nem csodálkozott, hiszen tudta, hogy a hivatásosnak jelentkezőket pszichológiai vizsgálatoknak vetik alá. Aztán a „túl jó” hangulatát sokkterápiával és lítiummal kezelték, ez utóbbitól mérgezést kapott. Édesanyja saját felelősségére hozta el őt a katonai kórházból. Nyolc hónap kényszerpihenő következett, a seregtől leszerelték, majd egy rokon segítségével szerkesztő-rajzolóként helyezkedett el. Bár egész életében hiperaktív volt, sosem titulálták „hülyének”, mondja magáról Ali. Elismerték a munkáját, kollégái szerették, nem érezte, hogy hátrányosan megkülönböztetik. Később a Filatélia vállalathoz ment dolgozni. Ma is úgy emlékszik rá, hogy a bélyegekkel való bíbelődés volt az igazán neki való munka. 120 ezer különböző bélyeget kellett nyilvántartania, és neki a fejében volt az összes! Húsz éven keresztül csinálta, ez volt a hobbija is, nemcsak a munkája.

Ali ma már nem jár dolgozni. Pedig a semmittevésnél nagyobb büntetést elképzelni sem tud. Az összes csoportfoglalkozást látogatja; minden fórumon ott van, ahol történik valami, mármint a klub falain belül… csak a szombati kultúrcsoportot hagyja ki. Nem mintha nem érdekelnék a múzeumok vagy a belvárosi séták, csak éppen képtelen járműveken utazni. „Úgy kaptam el a közlekedési fóbiát, mint más a náthát”, mondja öniróniával, utalva ezzel az előzménynélküliségre. A munkát is ezért kellett abbahagynia.
Egyik napról a másikra tört rá az a bizonyos érzés. Ült a metró peronján, és úgy érezte, mintha valaki az érkező szerelvény alá akarná tolni. Bele kellett kapaszkodnia a székbe, nehogy a metró alá kerüljön. Nem akart öngyilkos lenni. Egy ideig továbbra is utazott metrón, de csak úgy tudta kibekkelni azt, hogy a láthatatlan kéz a sínek felé taszítsa, hogy a mozgólépcső alján, a peron közepén megállt, és csak akkor mozdult el onnan, amikor megérkezett a szerelvény. Ha nehezen is, de ezt a képzetet uralni tudta. Két évre rá egy újabb fóbiával bővült a „repertoárja”: olyan helyen, ahol nincs gyorsan elérhető illemhely, attól retteg, hogy maga alá csinál. Ez a félelem aztán teljesen megváltoztatta az életét. Havonta egy alkalommal volt hajlandó kimozdulni otthonról, akkor is csak kísérettel, és azért, hogy gyógyszert írattasson fel magának. Amikor kedvenc doktornője nyugdíjba készült menni és nem volt kísérője, mégis erőt tudott venni magán, és egyedül indult el a rendelésre. Hazafelé menet, szinte véletlenül botlott bele a klubba, amit már jóval korábban javasolt neki az orvosa, de nem vette túl komolyan az ajánlást. Viszont ha már ott járt, benézett. Azt látta, hogy emberek számítógépeznek, beszélgetnek, megtetszett neki a hely. Mivel a klubot gyalogosan is eléri, azóta, ha teheti, minden nap bejár. Sajnos a külső programokra továbbra sem tud eljönni, de ami a négy fal között zajlik, annak aktív részese. Kapott gyógyszereket a fóbiáira, beszélgetett pszichológussal, de semmi sem segített. Egy darabig még próbálkozott, felszállt járművekre, akkor viszont defekálási félelmei miatt pánikrohamot kapott. Mivel nem tud utazni – ami világ életében vágya volt –, képeket nézeget az interneten, megvesz egy-egy utazási magazint, és azt lapozgatja. Ha nem jött volna a betegsége, talán ő is utazgatna, valódi újságot írna, fotózna, mondja… Nincs benne keserűség, nem vádol senkit, nem siránkozik a hátrányok miatt, elfogadta az állapotát. Szerencsére a szülei is mindig elfogadták a „nyavalyáival” együtt. Édesanyja halála után apja újra megnősült, és nevelőanyja is ezzel a mentalitással áll hozzá. Ha fel is emlegetik a betegségét, leginkább vicces formában… Az apja, amikor valamiért mérges rá, csak ennyit mond: „Mit is várok egy leszázalékolttól?”.

A rajzolással a mai napig nem hagyott fel, ha kell, szívesen legyárt egy-egy térképet. A klubban rendszeresen zajló Nemzetek Napjai programsorozat odaadó szervezőjeként hol Skandináviát, hol Görögországot, hol Indiát veti papírra és színezi ki hihetetlen alapossággal. Néha a szervezésbe is „belepörög”, és két-három klubtagot, egy-két szociális munkást is folyamatosan mozgásban tart az „ügy” érdekében. Ilyenkor nehéz meggyőzni arról, hogy hetekkel a program előtt még nem kell készen állnia az összes díszletnek, és a műsor kinyomtatása is várhat még. Kicsit méltatlankodó arcot vág a lassúságunk és a halogatásunk miatt, aztán beletörődik, hogy nem minden az ő ritmusában zajlik. Mindemellett nagy megértést tanúsít klubtársai iránt. Tájékozottságával sosem henceg, nem értékeli le nála iskolázatlanabb társait, mindenkiben meglátja a jót, ha kritizál valakit, azt is úgy teszi, hogy sokszor dicséretnek is beillik. Egyszóval sokat lehet tőle tanulni, jóllehet, nem a türelem területén.
Jól emlékszem az első találkozásunkra. Friss pszichológus-diplomával, kevés tapasztalattal és nagy lelkesedéssel kezdtem el dolgozni a klubban. Ali az első közt volt, aki „lecsapott rám”, és a klubújság szerkesztése címén szinte naponta „zaklatott” valami kis feladattal. Kollégáim figyelmeztettek, hogy az elődöm a hét egy napján, egy órában állt csak rendelkezésére, épp azért, hogy Alit kordában lehessen tartani. Amikor én is feltételekhez és időponthoz kötöttem az újságszerkesztést, Ali nem kímélt: „Te is olyan dilis vagy, mint az a másik pszichológus”, utalva ezzel a korábbi munkatárs foglalkozására és munkastílusára. Nem esett jól, de zsebre tettem a kritikát, mivel nem volt más választásom. Kapcsolatunk azóta több mint konszolidált. Kölcsönösen tiszteljük, szeretjük és elfogadjuk egymást. Nem bánt, ha dilis pszichológusnak tart, ő pedig megengedi, hogy néha kibírhatatlannak nevezzem.
Ali szerencsére nem sértődékeny, és tisztában van „leállíthatatlanságával”, ezért felhatalmazott arra is, hogy közbeszóljak, ha gondolatai túl messzire kalandoznak. Mivel mindenről eszébe jut még valami, és arról pedig újabb valami – gyakran lélegzetvétel nélkül fűzi egymás után a mondatait –, a kommunikációs alapszabályokat is nehéz érvényesíteni a vele beszélgetőnek. Ilyenkor legjobb nonverbális eszközöket alkalmazni: vagy a bal kezemmel mutatok csipogás-jeleket, humoros oldaláról közelítve meg a dolgot, vagy kétségbeesetten eltakarom a szemem és lehajtom a fejem, jelezvén: „nem bírom tovább követni…” Ali mindig veszi a jelzéseket, és el is fogadja őket. Sosem berzenkedik, pedig a klubtagok ritkán olyan udvariasak, mint én. „Jaj, Ali, hagyd már abba!” – mondják, és akkor Ali leáll, de épp csak a következő érdekes témáig. Mivel rendkívül tájékozott, és sok, számunkra ismeretlen információval tud szolgálni a történelem vagy a tudomány területéről, gyakran kivárjuk, amíg befejezi végtelenített gondolatsorát, bár már rég nem követjük… Szerintem Ali ezt megköszöni nekünk, ha szavakkal nem is mondja. Látom a szemén.
Ali pontosan tudja, hogy túl sokat beszél, hogy hajlamos elkalandozni a tárgytól, mert sorban jutnak eszébe jobbnál jobb dolgok, és hogy nehezen lehet leállítani. Ez mindig is jellemző volt rá, már az iskolában sem bírta ki, ha valaki nem elég gyors. Egyszer bevallotta, hogy gyakran azért „dolgoztatja” a szocmunkásokat is (fénymásolatokat kér régi klubújságokból vagy e-mailben elküldet magának elektronikus anyagokat), hogy a hétvégén, amikor nincs nyitva a klub, otthon is legyen szórakozása. Egy kos kitartásával és akaratával küzdi ki magának az odafigyelést. Mivel klubtagjaink egy része Alinak épp az ellentéte – teljes passzivitásban ücsörög egy sarokban heteken, hónapokon (netán éveken) keresztül –, sokan hálásak is neki. Ha ki kell menni a sarki papírboltba, ha fel kell olvasni valamit, ha a klubújságba kell cikket írni, ha véleményt kell nyilvánítani, Ali mindig elsőként jelentkezik.

Bár szereti az újdonságot, és bármikor kapható valami újszerű feladatra, megrögzött szokásain nehezen változtat. A sarki közértből minden áldott nap nyolc pogácsával érkezik, amit két részletben fogyaszt el. Cukorbaja ellenére egy-egy szelet csoki is lecsúszik, ő úgy mondja, „rugalmasan” kezeli a diétáját. Amikor olykor-olykor – nem bántón, inkább aggodalommal – növekvő pocakjára mutatok, csak legyint: „Élvezem az életet. Egy hedonista vagyok!” Nehéz erre mit mondani, hiszen szándékán kívül annyi mindent elvesztett már. Le kellett mondania az utazásról, ami a szenvedélye volt, és amire világ életében vágyott, a katonai hivatásról, amire egész gyerekkorában készült. De le kellett mondania a saját családról és a gyerekvállalásról is. Mindezek fényében nyolc pogácsát lecserélni néhány egészséges répakarikára, talán nem tűnik nagy áldozatnak, gondolnánk, ő mégis ragaszkodik rossz szokásaihoz. Megértem, és újabban nem is forszírozom a dolgot.

Ha megkérdezem, milyennek látja az életét, azt válaszolja, hogy teljes értékű embernek tartja magát, nem betegnek. Persze azt is jól tudja, hogy amikor ő a legjobban érzi magát, akkor a környezete számára elviselhetetlen. A dilibogyókat (ő hívja így), amelyektől egész nap tompa és gyakran fáradt is, azért veszi be, hogy ne rekesztődjön ki a családból, a közösségből. A gyógyszerek mellékhatásaként a reggeli felkelés pokoli nehéz. Órákig tart, amíg annyira magához tér, hogy elinduljon a klubba. Mivel a humora sosem hagyja el, egyszerűen kicsit „kettyósnak” nevezi magát. A hozzátartozói mindvégig elfogadták a furcsaságait, talán azért is, mert a rokonságban nem ritka az „ideggyengeség”, de annak egy másik fajtája, a depresszió. Alit viszont soha nem hagyta cserben a jókedve, mindig szerette az életét, eszébe sem jutott, hogy a nyavalyái miatt depressziós is lehet.
Ha arra gondol, hogy mi vár rá a jövőben, persze nem lesz jókedve. Utódja nincs, az édesapja már nagyon idős. Tudja, hogy egyedül nem maradhat, mert ha rátör a mánia, és nem veszik észre időben, abból tragédia is lehet. A megoldás az lesz, hogy egy otthonba kerül. De addig is fáradhatatlanul ügyködik. Az újságírás, a rajzolás, a közösségi élet, a csoportfoglalkozások pótolják azt, amit a való életben csinálhatott volna. Néhány klubtársával együtt a közelmúltban blogot indítottak. A céljuk az, hogy még jobban megismertessék magukat, és megmutassák másoknak, hogy ők is tudnak teljes életet élni.

MeZsu
2016