Egy elnyomott érzés, egy magamba zárt indulat, amit nem tudok levezetni. Egy régi rossz emlék, amit nem tudok feldolgozni. Érdekes ez a hanghallás, mert amikor leülök írni - koncentrálok arra, amit írok -, mintha megszűnnének. Mindig úgy érzem, hogyha nem mondom ki, feszültséget okoz az agyban. Ha kimondom, a feszültség oldódik. Most itt vagyok, írom ezeket a sorokat, nagyon figyelek magamra, hogy előjönnek a hangok. De semmit nem érzékelek. Mintha olyan lenne, ha boldog vagyok, jól érzem magam, akkor jönnek elő. Teljes erőből megpróbálják ezt a jókedvet elrontani. De úgy istenesen, hogy soha ne felejtsem el. Úgy próbálnak ezek a hangok megtörni, mintha egy nagyon agresszív katonatiszt mondaná. És ha meghallom, rögtön az jut eszembe, nem engedem magam megtörni. Van hang, ami úgy akar bántani: „Nincs nője, és nem is lesz soha már!” Ha ezt meghallom, belül valami megváltozik, legszívesebben odaütnék, de magamat nem bántom. Szerencsére engem nagyon nehéz a sodromból kihozni. Nagyon nehezen megyek magam ellen. Így a hang nem éri el a megfelelő hatást. Csak attól félek, hogyha valamit nagyon sokat emleget, berágok és csapkodni kezdek, és akkor ő győz. Nem szabad hagynom, hogy a hangok eluralkodjanak rajtam. Nyugalommal kell tűrnöm és bíznom, hogy majd eltűnik.
Epi
2015
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése