Korábban foglalkoztunk a kultúra mibenlétével. Megállapítottuk, hogy a kultúra megerősítést hordoz. Ebből következik, hogy a kultúrának csoportképző ereje van. Ebben a részben ezt vesszük szemügyre.
Amint korábban tisztáztuk, a kultúra áthatja az egész társadalmat. Ahhoz azonban, hogy megértsük a XXI. század jelenségeit, meg kell vizsgálnunk azt is, korábban milyen fő irányai voltak a kultúra változásának.
A vidéki ember számára természetes, hogy egy viszonylag kis közösségben éli le élete jelentős részét. Az együttélésnek szabályai vannak, aki pedig megszegi e szabályokat, a közösség kiveti magából. Különösen így volt ez a régi falusi közösségekben, ahol igen szigorú szabályrendszerbe nőtt bele a felcseperedő ifjúság. Evvel szemben a nagyvárosokban lehetőség van arra, hogy eldöntse az egyén, melyik kisközösséget válassza a több lehetőség közül.
A történelem során a polgárság színrelépésével lazultak az együttélés szigorú szabályai. Ez pedig kulturális téren is éreztette hatását. A nagyvárosokban szellemi élet alakult ki, amit egy bizonyos jólét tett lehetővé. A kultúra és így a művészet is kikerült a hatalom szigorú nyomása alól, mely korábban kizárólagos volt a kultúra létrejöttében és fennmaradásában.
Magával a polgársággal egyidős a „polgárpukkasztás”, a „hivatalos kultúrával” szemben álló „ellenkultúra”. Végig lehetne tekinteni a történelmen, hogyan alakult az ellenkultúra története. A mi szempontunkból elegendő a XX. század derekára figyelnünk. A II. világháború vihara után a túlélő nemzedék gyermekei az 1950-es évektől kezdve (a vasfüggönyön túl) minden eddiginél harsogóbban fogalmazták meg kritikájukat az idősebb nemzedékkel szemben. Kifogásolva azokat a kompromisszumokat, melyeket általában a szülők szemére vetnek a nyiladozó lelkű ifjak. Megjegyezhetjük: a II. világháború igencsak próbára tette a szülők kompromisszumkészségét.
A fenti változásokkal, a kultúrára gyakorolt hatásukkal a következő részben tovább foglalkozunk.
Gy. Gábor
2017
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése