Amikor az átlagember meghívást kap egy kiállításra, nem tudja, hogy örüljön, vagy inkább keseregjen. Örüljön azért, mert végre egy kis kultúrában lesz része; avagy keseregjen, mert egy okostojás művészettörténész megint mindenféle érthetetlen fogalmakkal és összefüggésekkel fogja traktálni. Nos, ez esetben mindkettő be fog következni.
Amint az előző részben céloztunk rá, egy színjáték részeivé válunk, mi leszünk a díszlet ahhoz a színdarabhoz, melyben a művész bemutatja alkotásait, rosszabb esetben megpróbál minket rávenni, hogy az előadás eredményeképpen pénztárcánkba tekintsünk egy alkotás megvásárlása végett.
Nem kell feltétlenül ilyen rosszmájúnak lennünk, hiszen a művésznek is meg kell élnie valamiből. De nézzük, mi is a helyzet valójában.
Az előbb leírt jelenet a XX. század végére alakult ki. Tekintsünk a korábbi századokra egy kicsit, hátha közelebb jutunk a lényeghez! A kapitalizmus kialakulása előtt többnyire gazdag földbirtokosok, hatalmasságok, uralkodók, mint megrendelők szerepeltek a történetben, az akkori világban hihetetlen luxusnak számító festmény jövőbeli tulajdonosaként. (Akkoriban még nem volt annyi versenytársa egy festménynek, mint manapság.) Természetesen további megrendelések válhattak valóra, ha a festő előnyös színben tüntette fel a megrendelőt.
(Átvitt és konkrét értelemben egyaránt!) Már itt megtalálhatjuk a szituációt, hogy a művészet a hatalom kiszolgálója. (Egészen az ellenkultúra gyökereinek felbukkanásáig.) Azt hiszem az első festmény, melyet alkotója saját kedvére készített, a reneszánsz kor nagy festőjének, Leonardo da Vinci-nek a keze alól került ki: a Mona Lisa. Rembrandt, a holland mester már életművének nagy részét ilyen függetlenség jegyében alkotta. Meg is fizette az árát, mert szegénységben és nyomorban töltötte öregkorát, noha akkor is remekműveket készített.
És mielőtt megfekszi a gyomrunkat a tömény elbeszélés, a következő részig lesz időnk megemészteni a történteket.
Gy. Gábor
2018
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése