A főiskola előtt osztálytörzs kidolgozónak készültem, hisz matekból egész jó voltam. A leszerelés után nyolc hónapi kényszerszünet jött, majd egyik nagynéném unszolására a Vízgazdálkodási Intézethez kerültem szerkesztő rajzolónak. Ez a munka is nagyon tetszett. 81-ben mégis átkerültem a Transzelektrohoz. Közben megbetegedtem ismét. Doktornőm nem engedte, hogy a Műszaki Egyetem gyengeáramú szakára jelentkezzek, és arra is kapacitált, hogy dolgozzak tovább, ne menjek nyugdíjba. Így kerültem a Magyar Filatéliai Vállalathoz, ahol rövid idő alatt szép „karriert” futottam be. Nekem megengedték, hogy feljárjak a Mabeoszhoz, lévén apám is bélyeggel foglalkozott. Így reggel 7 órától este 7 óráig dolgoztam, de megérte.
A nyolcvanas évek végén lett egy fóbiám. Először borzasztó volt. A metróra vártam és amikor meghallottam, hogy jön, úgy éreztem mintha valaki alá akarna tolni. Úgy kellett az ülésbe kapaszkodnom, mert eszembe sem jutott, hogy öngyilkos legyek. Teljesen leizzadtam, de úrrá lettem a dolgon. A megoldás az volt, hogy a peron közepén vártam meg, míg megállt a szerelvény. Ez az érzés átment a vonatra és a villamosra is. A mai napig tart ez, és több mint húsz éve nem bírtam leküzdeni. Majd a 90-es évek elején jött a következő fóbia a tömegközlekedésen való félelem a defekálástól, had legyen egyszerű az élet.1990-ben meghalt Édesanyám. Szerencsére Apám 1992-ben megismerkedett Erzsikével, akit pár hét után úgy megszerettünk, hogy én anyám helyett anyámnak hívtam, míg apám szerint anyám küldte hozzánk. Vele havonta egyszer hajlandó voltam elmenni kezelőorvosomhoz a gondozóba.
Ali
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése