Az utolsó kávé

2oo9. január 2o-a volt. Békéssy Endre ma rosszkedvűen ébredt. Megitta reggeli kávéját, evett egy rántottát két zsemlével, majd elindult dolgozni.
Metrót vezetett, a 3-ast, immár 3o éve. 85 éves volt. Volt egy kamasz unokája, Bea, akire mindig számíthatott. 7:23-kor megcsörrent a mobilja, az idős férfi felvette:
- Halló, igen!
- Szia, nagyapa! Bea vagyok! Csak azért hívlak, hogy megkérdezzem, hozzak valamit este a CBA-ból?
- Aranyos vagy, Beácskám! - így Endre. - Kösz, most nem kell semmi a boltból. Van itthon mindenem.
- Oké, nagyapa! Akkor szia! Majd még dumálunk.

Ezután mindketten letették készüléküket.

Aznap délután 2 óra volt. Endre műszakjának vége lett. Épp ment volna haza, amikor odalépett hozzá a főnöke, Nagy Arisztid és így szólt:
- Bandikám! Beszélni szeretnék veled.
- Miről? - kérdezte Endre.
- Rólad. Kérlek, gyere be az irodámba!
- Jó! Megyek.
 Arisztid az irodájába invitálta az idős férfit. Endre az irodában leült az egyik fotelbe. A főnöke így szólt hozzá:
- Bandi! Nem kertelek! Kimondom, ami a szívemen, az a számon… El kéne menned nyugdíjba! Pihenned kéne!
Endre somolygott, majd lassan megrázta a fejét.
- Nem! Arisztid, én szeretem a munkámat. Nem akarok pihenőt. Megyek is, mert Kőbánya-Kispesttől
6 perc múlva ind…
- Bandikám! 85 éves vagy - vágott közbe Arisztid - Ideje dőzsölni. Élvezni a nyugdíjas éveket. Megérdemled. De tényleg.
Rövid csend következett, amit végül Arisztid tört meg:
- Menj haza, Bandikám.
Endre lassan felállt, csak úgy ropogtak a csontjai.
- Oké, főnök! Megfontolom az ajánlatod…
- Arisztid megveregette az idős férfi vállát.
- Ez a beszéd, Bandikám!

Aznap délután 4 óra volt. Endre otthonában, egy összkomfortos kis panellakásban volt. Egy Dean R. Koontz regényt olvasott. Közben kávézott. Az idő lassan haladt előre, de a férfi élvezte a tétlenséget.
Nyugi volt az otthonában.

17:33-kor megcsörrent a mobilja. Felvette. Az unokája, Bea hívta.
  - Szia, nagyapa! Bea vagyok! Biztos, hogy nem kell valami a CBÁ-ból? Mert, tudod…
  - Bea! – vágott közbe Endre. – Mindenem van itthon. Ne félts engem, aranyom!
  - Oké! Szia, nagyapa! – mondta a lány, majd bontotta a vonalat.

Éjjel 11 óra volt. Endre aludt. Álmában metrót vezetett. Látott egy alagutat. Úgy érezte itt az ideje elindulni a fehér fény felé…

Másnap délelőtt 1o óra volt. Az idős férfi lakásán három mentős volt, valamint lánya, Anikó és unokája, Bea, aki bőgött.
- Múlt héten… felhívtam… – szipogott az unoka. – Azt mondta, jövő héten megnézzük a „Macskák”-at a Madáchban. Olyan jó… jó ember volt!
Két mentős épp tepsiben cipelte Endrét. Együtt érzően tekintettek Anikóra és Beára.
- Miért? – szólalt meg halkan Anikó. - Miért? Apának jó volt a szíve. Makkegészséges volt. Úristen, miért?
- Asszonyom! – szólt halkan az egyik mentős. - Az édesapja elaludt. Álmában érte a halál… Őszinte részvétem!
A hó sűrűn hullott. Endre ablaka nyitva volt. A hópihék megpihentek a halott idős férfi párkányán. Aznap egész nap havazott.

2o13. június 19.(szerda reggel)

D. Zsolt