Mi csak úgy hívtuk, hogy az Öreg. Magas volt, majdnem 2 méter, szálfa egyenes, nagy erős csontozattal, nagy kezekkel és lábakkal. A bal szemére nem látott. Hiába mondták neki az orvosok, hogy műtéttel helyre hozható, ő nem feküdt be a kórházba. 40 éven át a bányában dolgozott, 60 évesen nyugdíjba ment, de nem nyughatott. Mindig csinált valamit.
- Legózik – mondta a férjem. És tényleg barkácsolt mindenfélét. Ha éppen nem volt mit csinálni, akkor beszélt, hogy jövőre még rosszabb lesz, pedig már most is nehéz, stb. Mindig ugyanaz lett a nóta vége:
- Én nem itt mondom, de 10 millió ember előtt – hajtogatta. És mert nagyot hallott, eléggé hangosan is mondta.
Egy szép nyári délelőtt csörgött a telefon. Felvettem.
- Évi nagy baj van, gyere gyorsan! – kiabálta a telefonba az öreg.
- De hát mi történt?
- Ne kérdezz semmit, gyere!
Letettem a telefont, és kapkodva ráncigáltam magamra az utcai ruhát. Szinte futva tettem meg az utat, siettem, ahogy tudtam. Közben mindenféle átfutott az agyamon. Elesett, nem tud felállni, vagy rosszul lett, mert nem vette be valamelyik gyógyszerét, vagy a jó ég tudja mi történhetett? Kifulladva nyitottam be a konyhába.
- Hát mi történt? – kérdeztem lihegve.
- A szobában van valami nyöszörgést hallottam. Menj, nézd meg mi az! – kiabálta magából kikelve az öreg. Látva, hogy ő jól van, a ház sem ég, megkönnyebbülve nyitottunk be a szobába, s már én is hallottam a furcsa hangokat. Az egyik szekrényből jöttek. Kitártam a résnyire nyitva hagyott ajtót, s két újszülött kismacskát találtam, amint keservesen sírnak anyjuk után.
- Hol van az anyjuk?
- Kint a ház előtt láttam. Vidd innen ezeket!
Kimentem a ház elé és a kicsiket letettem anyjuk mellé. Visszamentem a házba. Az öreg még mindig háborgott.
- Csak résnyire hagytam nyitva az ablakot, de úgy látszik annak a rusnya macskának az is elég volt! Oda kölykezett, aztán meg ott hagyta őket.
Időbe telt, míg megnyugodott. Megvártam, hogy lehiggadjon, aztán hazamentem. Útközben azon morfondíroztam, hogy egy ilyen nagy erős ember, hogy félhet ennyire két kis macskától. És hogy két kis macska, micsoda nagy baj lehet.
II.
- Gyere be Évike! – kiáltott ki az utcára Eta néni. Bementem. Ő megkínált egy cigarettával. Ősz volt, szép napsütéses idő. Eta néni a bátyával, Sanyi bácsival élt. Édesanyjuk halála után költöztek össze. 15 éve vették ezt a házat a nagy kerttel. Az utca felé virágok nyíltak, a hátsó kertben veteményes volt. Minden tavasszal felásták a kertet, és elgereblyézték a nagy földterületet. A felét krumplival, a másik felét babbal, borsóval, hagymával, répával vettették be. Nyaranként hajnalban keltek, megkapálták a veteményt és mikor melegedni kezdett az idő, bementek a hűvös házba. Eta néni tavasztól őszig, amikor csak tehette, kint volt a kertben. Gyomlált, kapált, virágokat ültetett. Szerettem vele lenni. 10 évet letagadhatott volna a korából, szellemileg és fizikailag olyan jól tartotta magát. Kis növésű volt, de annál nagyobb akaratú.
- Akarni kell Évike, még jobban akarni! – mondta nekem sokszor.
Az az ősz szokatlanul meleg volt. Mintha sose akarna tél lenni. Megint arrafelé sétáltam, és Eta nénit ott láttam a ház előtt.
- Gyere be Évikém! – kiáltott rám megint. Hozzá léptem.
- Mi újság, Eta néni? – kérdeztem udvariasságból és általában udvariasan végighallgattam a legújabb pletykákat. De ezúttal Eta néni miatt volt.
- Nagy baj van Évikém! Sanyi bácsit az éjjel elvitte a mentő!
- Hogyhogy? Kérdeztem megdöbbenve.
- Éjjel fölkelt, hogy kimenjen a vécére, de az ajtó helyett a szekrényt nyitotta ki. Én rögtön fölkeltem, beszéltem hozzá, de nem reagált. Azonnal kihívtam a mentőket. Ma reggel bent voltam nála, jobban van, délután már haza is hozzák.
- Ugye itt maradsz velem, megvárod?
- Persze – feleltem. Mit is válaszolhattam volna? A szemei könnyben úsztak, a hangja remegett. Nem nagyon beszélgettünk, vártuk a mentőt. Néhány óra múlva meg is érkeztek. Sanyi bácsit támogatni kellett. Bekísértük a szobájába, Eta néni segített neki lefeküdni, meg bevenni a gyógyszereit. Én kissé megnyugodva, hazamentem.
Ahogy múltak a hetek, Sanyi bácsi egyre jobban lett. De tavasszal már nem ásták fel a hatalmas kertet. Felszántatták, elboronáltatták. Sanyi bácsi most is mint minden évben a felét bevetette krumplival. Igaz kicsit húzta a bal lábát, és lassabban haladt, de megcsinálta.
III.
Ilka néni, telt idomú, erős alkatú asszony volt. Sűrű hajából fiatalos, rövid frizurát csinált a fodrásznő. Már elhagyta a 70. életévét, de életkedve egy 20 évesével vetekedett. Hajnalban kelt, mikor még harmatos volt a fű, s ment ki a kertjébe.
Évekkel ezelőtt, agyvérzést kapott. Órákig feküdt a szobájában, mire a nővére rátalált és hívta a mentőket. Ilka néni jobb oldalára lebénult. 1 évig élt a kisebbik lányánál Pesten. Oda járt a gyógytornász, mert újra meg kellett tanulnia beszélni, járni. A jobb kezét így se tudta használni, bal kézzel tanult meg újra enni. Járni csak járókerettel tudott, de azzal olyan ügyesen, hogy mindent elvégzett maga körül, nem szorult senkire. Nyár esténken gyakran beszélgettem vele a ház előtt ülve, nézve a szép kertet. Egy ilyen alkalommal, Ilka néni a következőket mondta:
- Tudja, Évike, amikor Pesten voltam a kisebbik lányomnál, megismerkedtem egy velem egykorú társasággal. Amikor már nagyjából tudtam menni, meg beszélni, a lányom egy héten egyszer elvitt hozzájuk, nagyon összebarátkoztunk. Most nagy baj van. Meg akarnak látogatni, de én nem tudok ablakot mosni, függönyt cserélni, így meg nem fogadhatom őket!
- Segítek én, Ilka néni!
- Megtenné, Évike? Nem kérem ingyen, megfizetem.
Megállapodtunk egy összegben, és másnap reggel én leszedtem a függönyöket, lemostam az ablakokat és az ajtókat. Ilka néni a port törölte le, ügyesen manőverezve a járókerettel. Két napig takarítottunk, Ilka néni mégsem nyugodott meg.
- Évikém, kellene valaki, aki kiszolgálja a vendégeket. Én ezzel a járó kerettel nem tudom megtenni.
- Mikor jönnek a vendégek? kérdeztem.
- Két nap múlva, 11 óra körül lesznek itt.
- Jó, akkor én jövök 9 órára, s mindent előkészítünk!
Két nap múlva megterítettünk, pogácsákat, sós és édes süteményeket raktunk az ebédlőasztalra. A vendégek is hoztak magukkal mindenfélét, még jófajta házi pálinka is került a poharakba. Délután 15 óra körül mentek el.
- Ugye, jól érezték magukat? – kérdezte Ilka néni, és az arca ragyogott.
- Hát persze! Alig akartak elmenni – válaszoltam.
- Évikém, én olyan boldog vagyok! Legszívesebben meghalnék.
- Ne mondjon ilyeneket, Ilka néni!
- De ha egyszer ez az igazság! Most minden olyan tökéletes! Bárcsak adná a jó Isten!
Két nap múlva a közértbe menet, mentőautót láttam Ilka néniék háza előtt.
- Mi történt? – kérdeztem ijedten.
- Nagy baj van! Ilka nénit a nővére találta meg, a konyhaajtóban feküdt eszméletlenül – világosított fel egy falubeli. Döbbenten néztem a távolodó mentőautó után. Szinte hihetetlen volt, hogy a két napja még vendégeket váró asszony, most ott fekszik a kocsiban.
Ilka néni a kórházba szállítás után néhány órával meghalt. A jó Isten, ha van ilyen, kegyes volt hozzá, meghallgatta a kérését. Ő boldogan hagyta itt az árnyékvilágot.
V.Éva
2015
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése