Vidéken laktunk, s oda bizony elkél a kutya is és a macska is. Egy gyönyörű, játékos skót juhászkutyát kaptunk, mert a szomszédban lakó gyerekeknek csak addig kellett, míg kicsi volt, és dögönyözni lehetett. Szomszédunk felajánlotta nekünk ingyen a kutyát. Freddinek neveztük el, és nagy szeretettel voltunk iránta. Egyszer talán majd mesélek róla is.
Dudu kiskutyaként került hozzánk. Fiam az egyik Gyereknap alkalmából őt kérte ajándékul. Megígért mindent. Majd ő eteti, itatja, tanítja, csak lehessen övé a kiskutya. Megkapta. Csak az első napokban etette, itatta. Aztán rám maradt minden. Most már két kutyát etettem és a macskánkat, Cilit. Cili nem viccelt. Bátran megközelítette a láncra kötött kiskutyát, az meg veszettül ugatott. Így ment ez legalább egy hétig. Aztán egyszer arra lettem figyelmes, hogy Cili a kutya edényéből eszik. Na – gondoltam –, most vége a macskának! Ez a kis ugató vakarcs mindjárt szétszedi… Tévedtem. Dugó teljes nyugalommal várta, hogy a macska jól lakjon. S utána ette meg a maradékot.
Soha többé nem ugatta meg a macskát. Elfogadta, hogy ő is a családhoz tartozik. Békében éltek, míg Cili el nem tűnt egy napon.
Éva
2014
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése