Míg élek, gondoskodom rólad I.rész

1999. június 2-a volt. 6:30-kor már világos volt, a nap hétágra sütött. Nyugis napra ébredtek a budapesti polgárok.
Dr. H. Andrea már negyed órája felkelt. Egy pszichiátrián dolgozott immár 11 éve.
Egyedül élt. Udvarlói hébe-hóba voltak, de még nem találta meg az igazit. Ham and eggs-et reggelizett és rostos őszibaracklevet ivott hozzá.
7:30-kor elindult a munkahelyére, a kórházba. Metróval és busszal utazott, mivel kocsija még nem volt. Szerény fizetéséből olyan luxusra, mint személygépkocsi nem futotta.
8:03-ra érkezett meg a melóhelyére. Felliftezett az 5. emeletre, az irodájához. Csend és nyugalom várta ott. 8:15-kor lecaplatott a földszintre. Egy ottani kávéautomatából ivott egy cappuccinót.
9 órakor elment vizit-megbeszélésre. Újhegyi főorvos ma iszonyúan fáradt volt. Össze-vissza hablatyolt a mániás depressziós, a szuicid hajlamú és a pánikbeteg páciensekről. Rossz volt őt hallgatni… Azért a doktornő jól szórakozott…

10 órakor kezdődött a vizit. Andrea az egyes kórtermekben végighallgatta nyolc betegét. Ők is összevissza beszéltek a tegnapjukról, de alapjában véve – hál’ istennek – koherensek voltak.
A nő negyed 12-kor már az irodájában üldögélt egy újabb automatai cappuccinó mellett. Hirtelen megcsörrent a vezetékes telefonja. Felvette:
- Halló! Dr. H. Andrea! Tessék!
- Jó napot, doktornő! Kati nővér vagyok a harmadikról. Új beteg érkezett.
- Mi a neve?
- Valamilyen Péter.
- Értem – bólintott a doktornő –10 perc múlva ott vagyok.
Ezután letette a kagylót.

Negyed óra múlva ért a III. emeleti osztály kezelőjébe. Az új beteg – Péter – félmeztelenül ült egy műanyag széken.
- Jó napot, uram! – köszönt neki Andrea. A férfi nem köszönt vissza.
- Péter, ugye így hívják? Hogy van?
- Péter vagyok – szólalt meg halkan a férfi. – A VI. kerületben lakom.
A doktornő tátott szájjal meredt rá:
- Péter bácsi? Apa öccse?
- Tessék?
- Semmi, semmi…
Ekkor belépett a kezelőbe Kati nővér és ezt mondta:
- Doktornő! Itt vannak az új beteg iratai. – A nővér átnyújtotta a férfi személyijét, lakcímkártyáját és a TAJ-kártyáját. – Ismeri?
- Igen… Ő a nagybátyám.

Délután fél egy volt. H. doktornő épp befejezte az ebédjét. Paprikás csirke volt tört krumplival és savanyúsággal. Ivott egy kis teát, majd visszament az irodájába.
Ott a telefonja ismét (aznap már másodszor) megcsörrent. A nő felvette a kagylót:
- Halló! Dr. H. Andrea! Tessék!
- Üdvözlöm, doktornő! Megint Kati nővér vagyok. Az ön nagybátyja, H. úr beszélni szeretne magával. Azt mondja: legalább negyed órát.
A doktornő hallgatott egy sort, majd megkérdezte:
- Részeg?
- Hogyan?
- A nagybátyám, most részeg?
- Azt hiszem, igen, doktornő.
Újabb rövid csend következett, amit végül Kati nővér tört meg:
- Doktornő! Ott van még?
- Igen.
- Akkor lejön?
- Persze – mondta Andrea, majd letette a kagylót.

Negyed óra múlva már a harmadik emeleti osztály kezelőjében volt. Nagybátyja egy széken ült. Kissé dülöngélt. Valószínűleg azt sem tudta, hol van.
- Péter bácsi! – szólította meg őt a doktornő. – Péter bácsi! Emlékszik még rám? Én vagyok a kis Andi! Gábor bátyjának a kislánya.
A férfi bambán meredt Andreára. Szemei keresztben álltak, beszélni próbált, de egy hang se jött ki a torkán.
- Péter bácsi! – folytatta Andrea. – Mennyit iszik egy nap? És főleg, miért?
- Sokat iszok, mert… - szólalt meg az idős férfi, majd hirtelen elhallgatott.
- Péter bácsi, most kórházban van. Itt sok orvos van. Meg fogják Önt gyógyítani.
- Az… az, jó.
A doktornő bal szemében megjelent egy vaskos könnycsepp.
- Az unokahúga vagyok. Apa sokat mesélt magáról. Azt is mondta, hogy Ön húsz éves
kora óta iszik. Rendszeresen… Ez igaz?
- Azért iszok, mert… - szólalt meg halkan a férfi, elhallgatott, majd bambán nézett
Andreára.
- Péter bácsi! Adunk önnek egy szép pizsamát. Azt maga szépen felveszi és utána megpróbáljuk leszoktatni az italról.
- De én azért iszok, mert…
- Péter bácsi! Ne igyon annyit!
- Jó!
A doktornő lassan felállt. Mindkét szemében megjelent egy-egy hatalmas könnycsepp.
Nem törülte le őket, büszkén vállalta, hogy 32 évesen elsírta magát. Az ajtóhoz sétált, majd hirtelen visszaszólt onnan a nagybátyjának:
- Vigyázni fogunk magára. Le fogjuk szoktatni a piálásról.
Rövid csend következett, amit végül Péter tört meg:
- Doktornő! Hol vagyok most?
- Kórházban.
- Sokáig kell itt maradnom?
- Igen.
Ekkor a doktornő halkan így szólt:
- Péter bácsi! Őszinte leszek veled. Míg élek, gondoskodom rólad… Ugye tegezhetlek?
- Mi?
- Tegezhetem Önt?
- Persze, aranyom! Tegezz csak!
A nő könnyei újból megeredtek. Lassan, kissé zavartan hagyta el a kezelőt.

D. Zsolt
2014