Élveztük új életünket a Budaörsi úton egy kiskandúrral (régi macskánk elveszett). Janka lányomnak az a zseniális ötlete támadt, hogy egy macska, nem macska. Így az internetről szerzett egy kislány cicát, akinek Hercegnő volt a neve. Csipikénvel, a kandúrkával izgatottan vártuk érkezésüket. Késő este értek haza: kinyílt a macskakosár ajtaja és belőle bizonytalan léptekkel előtipegett egy furcsa kis lény, akit én mindennek neveztem volna, csak nem macskának. Hosszú, vékony lábai voltak. Feje, mint egy fürjtojás. A hasa viszont hordócska. Leginkább egy birodalmi lépegetőre hasonlított a Csillagok háborújából. Bizakodóan nézelődött dülledt kis szemeivel egészen addig míg Csipi el nem kezdte ütni-verni a kis betolakodót. Én először csak álltam földbe gyökerezett lábakkal, aztán ordítani kezdtem, hogy tűnjön el a lakásból, ez a szerencsétlen kis torzszülött. Majd bezárkóztam a szobámba és fájdalmas dühömben koponyákat festettem. Másnap reggel új szerzeményünk megállt előttem a konyhában és tátogott, mint egy hal. Érdeklődésemre, hogy ez mi akar lenni Jenke rezzenéstelen arccal közölte velem, hogy ő most „némán nyávog”, mert néma volt az anyja. Telt-múlt az idő, a cicát Micikének kereszteltem, mert olyan micikés volt. Hála a gondoskodásnak, a sok jó ételnek a cica gyorsan sokat fejlődött és mindent elkövetett, hogy a szívembe zárjam. Szépségversenyt ugyan nem nyert volna, viszont néha megállt, szemei fönnakadtak, aztán eldőlt, mint egy kis zsák, ezért „vicces” Micikének hívtam (ilyenkor úgy nézett ki, mint aki be van drogozva). Jelenleg, nagy „szerelemben” élünk mi ketten, jön utánam a lakásban, mint egy kiskutya, az ágyam végében alszik. Hát ilyen vagyok én és a macskám.
Judit
2016
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése