Karaoke

A karaoke japán vegyülékszó, jelentése: „üres zenekar”. Lényege, hogy egy zeneszámot az eredeti előadó helyett valaki más énekel. Az amatőr előadó az adott zeneszám instrumentális, azaz ének nélküli változatát hallja, a szöveget pedig valamilyen megjelenítőről (monitor, tv, kivetítő) olvasva énekelheti. A legtöbb karaoke-klipen a szöveg az éneklés idejében elszíneződik, ezzel jelezve, hogy hol kéne tartani. Az ügyesebb éneklőknek sikerül is ezt betartani, ha mégsem, akkor sincs nagy gond, ez belefér, mert vicces lehet a társaságnak, hiszen a karaoke alapvetően társasági szórakoztató műfaj. Ennyit általában a karaoke-ról, és most írok egy kicsit arról, hogy én hogy kerültem kapcsolatba vele.
Általános iskolában mindenki tanul éneket, így én is. Szerettem énekelni, szívesen énekeltem dalokat az iskolában, de a gyerekdalokat is, és szerettem rádiót hallgatni. Elég sok számot meghallgattam otthon, a gyerekdalokkal kezdődött a zene szeretete, aztán következtek az iskolai dalok, és utána a rádióban hallható slágerek. Énekkaros is voltam. Ha jól emlékszem 5. osztályban kerültem be az énekkarba. Szoprán volt a hangfekvésem. Ekkor még nem mutáltam, és tudtam magas hangon énekelni. Ekkor vettünk részt egy zeneversenyen az énekkarral, a Vígadóban, amit egyébként, holtversenyben ugyan, de meg is nyertünk. Már ekkor is jó időtöltésnek tűnt az éneklés, minden fajta zeneszámot szerettem, nem nagyon volt olyan műfaj, amit ne hallgattam volna meg, és ez mostanáig sem változott. A klasszikustól kezdve a metál zenéig mindent meghallgatok, és legtöbbjüket szeretem is. Aztán nyolcadikos koromban, jött egy új énektanár az iskolába, aki egész más módon tanította az éneket. Abbamaradt az éneklés, a zenetörténetre helyezte a hangsúlyt. Na, ettől kezdve nem énekeltem egy percet se. Ekkor kezdtem egyébként mutálni is, úgyhogy ekkor úgy tűnt, hogy az éneklésnek befellegzett nálam. Évekig nem énekeltem. Eszembe se jutott. Amikor bekerültem a középiskolába, akkor kezdtem el újra foglalkozni az énekléssel, de csak úgy énekeltem, hogy szóltak az eredeti számok és azokra énekeltem rá. Senki nem vette észre, hogy esetleg jó hangom van. Csak az tűnt fel sokaknak, hogy mennyi számot ismerek, és hogy majdnem mindegyiknek tudom a szövegét. Nem tudom, hogy ez mitől van, valahogy megragadnak a szövegek a fejemben. Nekem verset tanulni is mindig könnyebb volt, a rímek miatt. Dalszöveget tanulni még a versnél is könnyebb, hiszen nemcsak rímel, de még dallam is társul hozzá, és így könnyebb megjegyezni, mint bármi mást. Szóval körülbelül 99-től 2007-ig elénekelgettem, úgy „magamban”, de senkinek nem tűnt fel az, ahogy már írtam, hogy egész jó hangom van, még nekem sem. Pedig elég sokat hallottam a hangomat. Aztán 2007-ben történt valami, sőt több dolog is. Rengeteg minden változott meg az életemben egyszerre. Szakítottam a barátnőmmel, új lakásba költöztem, új barátaim lettek, munkahelyet változtattam. És az egyik barátom meghívására elmentem egyik este karaokézni.  Szóval kitaláltuk, hogy este lemegyünk énekelni, és még csak kora délután volt. Rájöttünk, hogy azért kéne gyakorolni, mielőtt kiállunk a nagy közönség elé, hogy ne égjünk be túlságosan. Így is tettünk. Még emlékszem, hogy melyik dalt énekeltem először gyakorlásként. Robbie Williams – Angel című számát. Még most is úgy érzem, egész jól sikerült. Felbátorodva mentem el énekelni a barátommal. Nagyon jó volt az este, és ezzel az erővel kezdtünk el karaokézni járni esténként.
Viszont volt olyan is, amikor valamit nagyon rosszul énekeltem el. Általában ennek két oka lehet, vagy nem ismerem a számot, vagy nem tudom kiénekelni a benne lévő magas hangokat. Az elsőre példa, mikor a Bon-Bon és a Gansxta Zolee közös számát próbáltam előadni egyik barátommal. Igazából mindent tudtam a dalról, csak a szövegét nem. És így elég nehéz előadni valamit. Egész más ritmusban énekeltem, mint ahogy az eredeti dalban van. Bár, ahogy a cikk elejében ez olvasható, ez belefér. A másodikra példa pedig a Maroon 5. She will be loved című száma. A refrénben olyan magas hang van, ami nem az én hangfekvésemnek való. Megpróbáltam kiénekelni, természetesen nem sikerült. Ilyenkor gyakran előfordul, hogy az ember erölteti a dolgot, túlnyomja a hangját egy határon, és abban a pillanatban el is megy. És utána már beszélni is alig tud. Egyébként volt olyan hét is, hogy háromszor mentünk el este énekelni, hétfőn, csütörtökön és szombaton. Különböző helyekre persze, és nagyon megszerettem a dolgot. Egyre több számot, stílust próbáltam ki. Volt olyan dal, amit nem sikerült olyan jól előadni, sőt több ilyen is volt, mert ahogy már írtam, vagy nem ismertem a szövegét, vagy túl magas volt a hangfekvése, de ezek mind-mind beleférnek. Ha az ember nem próbálkozik, akkor semmi se lesz az éneklésből. 2007-től 2010-ig elég gyakran eljártam énekelni, heti rendszerességgel, aztán ez megint csak abba maradt. És most, illetve tavaly kezdtem újra bele, mióta elkezdtem járni a klubba. Mostanában már otthon is szoktam gyakorolni. Azt is mindig előre ki szoktam találni, hogy melyik dalt fogom elénekelni, a hónapok utolsó péntekén „karaoke csoproton”. Készültek egyébként videók rólam a karaoke-zások alakalmával. Nem is egy, hanem összesen öt. A youtube-on lehet megnézni őket, úgy, hogy rákerestek a nevemre. A Facebook-on is fenn vannak a felvételek, a video-im alatt. A dalok közül kettő még 2007-ben lett rögzítve, ezek elég rossz minőségűek, a Ladánybene 27 – Kell egy ház és a KFT – Afrika című dalok ezek. A másik három mind 2012-ben készült felvétel, ezek pedig Sípos F. Tamás – Nincs baj baby, George Harrison – Got my mind set on you és S Club 7 – Don’t stop movin’ című számok. Ha érdekel titeket, kérlek hallgassátok illetve nézzétek meg őket!
A legjobb élményem a karaoke-zások alkalmai közül, pedig mikor a brazil napon karaoke-ztunk. Énekeltem körülbelül 10 számot, azok közül 6-ot nem én választottam, hanem ti. De szerintem egész jól sikerültek a dalok. Leszámítva Kaoma Lambada című számát. Mondhatni ismerem azért a számot, leszámítva a szövegét, amit egyáltalán nem. Gyerekkoromban sokat hallottam ezt a dalt, és valamennyire emlékeztem a szövegére, de leírva még sosem láttam, hát így énekeltem el. De gondolom ti is emlékeztek még rá. Egyébként sok dallal úgy vagyok, hogy gyerekkoromban hallottam, valamennyire megjegyeztem a szövegét, hallás alapján. Aztán később, ahogy teret hódított az internet, néztem csak meg a pontos szövegeket. Addigra sajnos a hallás alapján megjegyzett szövegek meglehetősen berögzültek. Ezért szenvedtem annyira a Lambada című dallal.
Szóval alapjában véve a karaoke-zás szerintem egy nagyon jó és élvezetes dolog. Az is énekelhet, aki nem tud. Nem kell semmitől sem félni. Én sem vagyok az a kimondottan bátor fajta. De valahogy mindig át tudok szellemülni, mikor elkezdek énekelni, és csak az énekre koncentrálok. Mindenkinek ajánlom a karaoke-t. Próbáljátok ki! Minden hónap utolsó péntekén van rá lehetőség 15 órától a klubban.

Miki
2015